Meg akarok dugni egy szörnyet

Javiera Belem előadóművész és színésznő azzal az ötlettel érkezik hozzám, hogy csináljunk egy fetisiszta performanszt. „Meg akarok baszni egy szörnyet”, mondja nekem.

Teratofília: erotikus vagy szexuális vonzalom szörnyekhez, torz lényekhez vagy szörnyszerű külsővel bíró, nem emberi lényekhez.

Hoz magával egy szöveget, egy történetet, amely egy másik síkon játszódik. Egyfajta asztrális utazás, amelyben egy másik, képzeletbeli városba jut el, ahol a szeretője várja. Ez a szerető egy óriási, nyálkás szörnyeteg. Hatalmas és megszámlálhatatlan csápja van, amelyekkel behatol belé, benedvesíti és fojtogatja a szexuális aktus közepette. Miután minden, emberileg lehetséges testnyílásába behatolt, kétségbeesetten kéri baljós szeretőjét: „Élvezz belém, ereszd belém az egészet”. Utasítását követve a szörny áttetsző folyadékot önt belé, amely erőszakosan elárasztja, és szétrobbantja őt. A történet azzal ér véget, hogy megkérdezi magától: „Ez a halál? Ha meghaltam, csodálatos volt”.

A történet felkavar, de az az érzésem támad, hogy hiányzik belőle valami. A fejemben motoszkálni kezd a „kis halál” kérdése. Miért kell „meghalnom” az élvezettől? Vajon a fulladás lehetőség a valóság elől való menekülésre, arra, hogy csak egy kicsit haljunk meg? Lehet, hogy az a rövidke pillanat, amikor az erek kidagadnak, és a test elveszíti színét, hogy finom, vörös masszává alakuljon át, egyetlen másodpercre felváltja majd az interneten látott erőszakot?

A történetben a szörny fojtogat, nekünk pedig fel kell fedeznünk, testtel és hanggal, a vele való gyönyörteli és fájdalmas szexuális találkozást. Magamra veszem a szörny szerepét a próbához: egy sálat tekerek Javiera nyaka köré, miközben ő négykézláb áll. Javiera újra és újra elismétli a szöveget. Olyan erősen szorítom, amennyire csak bírom, miközben mindketten feloldódunk a fojtogató és a fojtogatott közötti erotikus mozgásban. Meglep, mennyire erotikus uralni a testét és a lélegzetét. Érzem, ahogy az anyag és a teste kapcsolata mindkettőnket feltüzel.

Hogy a színpadon megjelenítsék a szörnyet, és a testet a végletekig feszítsék, ahogyan azt a szöveg felveti, a Colectivo Tensión is bekapcsolódik az előadásba, akik a kinbaku gyakorlatára specializálódtak. A kinbaku a kötelekkel való megkötözés japán erotikus művészete. Neve „szoros kötést” vagy „feszes kötést” jelent. A pusztán funkcionális rögzítéssel ellentétben tudatosan épít a formára, a feszültségre, a sebezhetőségre, a fájdalomra, az élvezetre, valamint a kötöző és a megkötözött fél közötti hatalmi dinamikára.

A performansz napjára, a FAE (Chilei Erotikus Művészeti Fesztivál) partijának keretében a Colectivo Tensión pókhálók és liánok keverékét építi fel, amelyekből csöpög a szörny testnedve, és amelyek közt a performer belegabalyodhat és kibogozhatja magát, mindvégig a levegőben, egy kötélhevederben lógva. A padlót durva szemcsés só borítja. A són egy kilencvenes évekbeli tévékészülék hever adás nélkül. Mivel itt nem pusztán az élvezetről van szó, akadályokat hozunk a színre, tolakodó képeket, tolakodó gondolatokat, az egész heti hírfolyam görgetésének kivonatát: fasiszta csúcstalálkozókat, a népirtás gyermekeit és nőit, bombákat, bombákat, bombákat, kamerába beszélő visszataszító férfiakat. Újra és újra betörnek a térbe, míg elviselhetetlenné nem teszik, míg az előadó könyörögni nem kezd a halálért.

Javiera Belem készen áll a halálba vezető erotikus utazásra. Olyan kötélhámot építenek köré, amely mindenki szeme láttára fojtja el a melleit, a húsát eldeformálja az anyag szorítása. Erővel felhúzzák. Fájdalmában kiált, mondja, hogy elviselhetetlen: a súly a csípőjén, a csontjai, amint a kötelekkel megtartják egész testét. Kamerával a kezemben azon tűnődöm, hogyan fogja ezt élvezetté alakítani. Megnyomom a felvétel gombot. Belép a közönség, hogy szemtanúja legyen a rituálénak. Ez volt a hiányzó láncszem: a fájdalom elillan, és a tudat, hogy mások figyelik, megadja az előadónak a szükséges exhibicionista lendületet. Már nem csupán azt akarja, hogy lássák baszni, hanem azt, hogy lássák belehalni a próbálkozásba. Megszólal a szöveg, amelyet a szorosan megkötözött test, az akadozó lélegzet és a köteleken végigcsorgó nedv kísér.

Itt történt meg az igazi átalakulás. Azt akartuk, hogy a szörny valóban behatolhasson belé, mert ő ezt követelte vérbeborult szemekkel, a sok ellenállástól elkékült húsával. Az élvezetet megszakította a negyedik fal áttörése, amikor a színésznőnek sikerült kapcsolatba lépnie a valósággal. Ám ez a valóság megköveteli, hogy elhallgassák, figyelmen kívül hagyják, annyira emészthetetlen. És ehhez ismét a fájdalom kell, a halál követelése: „Élvezz belém, élvezz belém”. A csúcspontot áttetsző folyadék kíséri, amely a régi raktárépület fényeiben megfürödve, ahol az aktus zajlott, lehetne akár sperma, vér, nyál vagy mindez együtt, ahogy elárasztani készül a termet, a szemünket és a fülünket.

A hatalmas orgazmus, a kis halál után lassan leengedik a testet. A fény hidegre vált, egy halottasház illúzióját idézve: a test nyugalma, már lélegzet nélkül, rezzenéstelenül a korunk híreivel, a bolygószintű szörnyeteg radikális és mindent elárasztó képeivel szemben.